A DKM Bismarck csatahajó a német hadiflotta büszkesége volt, melyet az I. világháborút lezáró békeszerződések passzusait figyelmen kívül hagyva építettek meg, titokban. Testvérhajójával, a valamivel nagyobb DKM Tirpitz-el egyetemben az Európában valaha megépült legnagyobb csatahajók voltak, velük egyenértékű hajó nem épült az öreg kontinensen. 1936. július 1-én kezdték el építeni a hajót, és 1939. február 14-én bocsátottál vízre. A Bismarckot még a tengerészeti legendárium meglehetősen gazdag gyűjteményében is előkelő hely illeti meg. Testvérhajójával együtt a Harmadik Birodalom tengeri hatalmának kiteljesítésére születtek, aztán csatahajó léptékben igen rövid és tragikus pályafutásuk volt.
A Bismarckra eredetileg 406 mm-es lövegeket terveztek, de ezek nem készültek el időre, így "csak" 380 mm-es ágyúkat kapott. A csatahajónak 12 kazánja, 3 gőzturbinája, 3 db hajócsavarja és 2 db iker-kormánylapátja volt. Fő fegyverzetét a 8 db 380 mm-es löveg adta, 4 toronyban elhelyezve. A fedélzetéről repülőgépet is lehetett katapultálni. Páncélzata a vízvonalnál max. 329 mm, a tornyoknál max. 360 mm, a fedélzeten max. 120 mm és a felépítményeken max. 350 mm volt. Vízkiszorítása 50.900 tonna volt harckész állapotban. Karcsú, ívelt hajóteste szinte széppé tette a monstrumot. Technikai szempontból is igen korszerű hajónak számított, annak ellenére, hogy lokátora nem, csak távmérője volt.
A Bismarck feladata az lett volna, hogy kísérő hajójával, a DKM Prinz Eugen nehézcirkálóval kijutva az Atlanti-óceánra a szorongatott Egyesült Királyság tengeri utánpótlási vonalait vágja el, és az akkor még papíron "független" amerikai konvojokat ellnőrizze. Günther Lütjens tengernagy parancsksága alatt, 1941. május 18-án a két hajóból álló flottacsoport elindult, de felfedezték őket, és nyomukba eredt jószerével a fél brit flotta. Hat nappal később a Bismarck szembekerül a Royal Navy híres zászlóshajójával, a HMS Hood csatacirkálóval és kísérőjével, a HMS Prince of Wales csatahajóval, akikkel a két német hajó 24-én kora hajnalban csapott össze. A világ megdöbbenésére a Bismarck kb. 18-–20 km-es távolságról a harmadik sortüzével telibe találta a Hood lőszerkamráját és Britannia büszkesége 2 perc alatt elsüllyedt (3 túlélő a 2600-ból). A csata későbbi részében még súlyosan megrongálták a Prince of Walest is, a Bismarckot két (nem túl súlyos) találat érte. Ezek után megindult a hadtörténet legnagyobb szabású hajtóvadászata egyetlen hajó ellen. A Bismarck elpusztítására Őfelsége nem kevesebb, mint 7 csatahajója, 2 repülőgép-hordozója, valamint 90 cirkálója, rombolója és egyéb hadihajója sorakozott fel.
Mivel szivárgott az első üzemanyagtartálya, a Bismarck külön vált a Prinz Eugen-től, és Franciaország (Brest kikötője) felé vette az irányt. 26-án a HMS Ark Royal-ról felszálló Swordfish torpedóvető repülőgépek eltalálták a Bismarck kormányművét, irányíthatatlanná téve a német csatahajót. Ezután a Royal Navy május 27-én odaérkező flottacsoportja, a HMS King George V és Rodney csatahajók, valamint a HMS Norfolk és a HMS Dorsetshire cirkálók hosszú tengeri csata után torpedókkal elsüllyesztették a gránáttalálatoktól mozgásképtelenné vált Bismarck-ot, amely akkorra már amúgy is menthetetlenné vált, több mint 400 gránát- és több mint 18 torpedótalálatot szenvedett el. Néhány túlélő emlékezete szerint addigra maga a hajó tisztikara is intézkedéseket tett a végzetesen sérült Bismarck elsüllyesztésére. A hajó a 4000 m mély tengerfenékre merült, a roncs ma is ott pihen.
A Hood pusztulása miatti bosszúvágytól fűtötten az angolok igen sajátságosan tettek eleget a mentési kötelezettségnek. Nem lehet pontosan tudni, hány embernek sikerült elhagynia a süllyedő Bismarckot. A becslések meglehetősen tág határokon belül, általában 300–800 fő között mozognak. A mentésre hátramaradt két angol hajó személyzete igencsak szokatlan módon oldotta meg a feladatát. Eszükbe sem jutott, hogy a helyszínre menjenek, ott, ahol voltak, megálltak, és várták, hogy a németek ússzanak oda hozzájuk a hideg, erősen hullámzó vízben. Az angol hajókhoz legközelebb eső német hajótörötteknek is több mint egy óráig kellett úszniuk, mire elérték az ölbe tett kézzel várakozó briteket, aki még arra sem voltak képesek, hogy mentőcsónakokat engedjenek le.
Általános jellemzők
Vízrebocsátás: 1939. február 14. Szolgálatba állítás: 1940. augusztus 24. Vízkiszorítás:
41 700 t (üresen)
50 900 t (harckészen)
Hossz:
252,0 m (teljes)
241,6 m (vízvonalban)
Szélesség: 36,6 m Merülés:
9,3 m (üresen)
10,2 m (teljes terheléssel)
Hajtómű:
12 db Wagner kazán
3 db gőzturbina
3 db csavartengely,
3 db háromszárnyú hajócsavar
Teljesítmény: 152 293 LE (111 980 kW) Sebesség: 30,1 csomó (55,7 km/h) Hatótávolság: 17 200 km 16 csomós (29,6 km/h) sebesség mellett Fegyverzet:
8 db 380 mm-es ágyú (4x2)
12 db 150 mm-es ágyú (6x2)
16 db 205 mm-es ágyú (8x2)
16 db 37 mm-es légvédelmi gépágyú (8x2)
18 db 20 mm-es légvédelmi gépágyú
gépfegyverek és egyéb fegyverek
Repülőgépek: 4 db Arado Ar 196 hidroplán + 1 gőzkatapult Páncélzat: edzett Wotan-páncélzat
övpáncél: 330 mm
fedélzet: 100–140 mm
ágyútornyok: 360 mm
Személyzet: 2400 fő Parancsnok:Otto Ernst Lindemann sorhajókapitány (†) Testvérhajó: DKM Tirpitz
