A Tennessee-osztály névadó hajóját 1917-ben kezdték el építeni, és 1920-ban állították szolgálatba. Az osztály csatahajói nagyon erős páncélzattal és fegyverzettel rendelkeztek, de mivel súlyuk nem állt arányban hajtóművük teljesítményével, sebességük már építésük idején sem volt megfelelő, a 22 csomót sem érte el.
1941. december 7-én a USS Tennessee – a kevésbé értékes, tehát feláldozható, csaléteknek szánt amerikai hadihajók egyikeként – Pearl Harbor-ban tartózkodott. A japán támadáskor légvédelmi tüzérségével a lehetőségek határain belül igyekezett megvédeni a kikötőt és saját magát, de hamarosan bombatalálatok érték. Az első találat a középső lövegtornyot tette használhatatlanná, a második felrobbantotta a lőszerkamrát, lángra lobbantva a fűtőolajat.
A helyben elvégzett sürgősségi javítások után a Tennessee-t a Pouget Sound Navy Yard hajógyárban (USA, Washington állam) javították ki véglegesen, egyúttal korszerűsítették a légvédelmi fegyverzetét, valamint új kereső- és tűzvezető-radarokkal szerelték fel. 1942. február 26-án, a munkák befejeződése után, a Tennessee San Francisco-ban csatlakozott a Task Force 1-hez (William S. Pye altengernagy), és 1942 első felében különböző járőrfeladatokat látott el a Csendes-óceánon, mivel kis sebessége és hatalmas üzemanyag-fogyasztása miatt első vonalbeli harci bevetésre nem volt alkalmas.
1942 augusztusától 1943 májusáig a Tennessee, ismét a Puget Sound Navy Yard-ban, teljes átépítésen ment keresztül, melynek során a hajó gyökeresen megváltozott. Az egész felépítményét kicserélték, kéményeit összevonták, és eltávolították a jellegzetes rácsárbocokat, helyükbe modern tornyot építettek. Korszerűsítették a fegyverzetét és radarberendezéseit. A Tennessee az átépítés után inkább hasonlított egy South Dakota osztályú, modern csatahajóhoz, mint egykori önmagához.
A háború további szakaszában a Tennessee részt vett szinte minden fontosabb Csendes-óceáni hadműveletben, nevezetesen a Gilbert-szigeteki, a Mariana-szigeteki, az Iwo Jima-i a Fülöp-tengeri és az okinawai csatákban. Okinawánál több kamikaze-támadás is érte, de mindegyikből sértetlenül került ki. A Leyte-öbölbeli tengeri és légi ütközetben szerepe volt a Yamashiro és Fuso japán csatahajóknak a Surigao-szorosban történt elsüllyesztésében. Ezekben az akciókban fő feladata a csapásmérő erők tüzérségi támogatása volt.
A háború után, 1947-ben tartalékállományba helyezték, 1959-ben kivonták a szolgálatból, és még ugyanabban az évben bontásra eladták.
Általános jellemzők
Vízrebocsátás: 1919. április 30. Szolgálatba állítás: 1920. június 3. Vízkiszorítás:
33 190 t (1920)
40 950 t (1943)
Hossz:
190,2 m (teljes)
183,9 m (vízvonalban)
Szélesség:
29,7 m (1920)
34,7 m (1943)
Merülés: 9,2 m Hajtómű: turbó-elektromos átvitel
12 db gőzkazán
4 db gőzturbina
4 db hajócsavar
Teljesítmény:
26 800 LE (19 706 kW) (1920)
29 000 LE (21 324 kW) (1943)
Sebesség: 21,5 csomó (39,8 km/h) Hatótávolság:15 000 km, 10 csomós (18,5 km/h) sebesség mellett Fegyverzet: 1920-ban:
12 db 365 mm-es L/50 ágyú (4x3)
14 db 127 mm-es L/51 ágyú
4 db 76 mm-es L/50 légvédelmi ágyú
2 db 530 mm Ø torpedóvető-cső
1943-ban:
12 db 356 mm-es L/50 ágyú (4x3)
16 db 127 mm-es L/38 ágyú
40 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú
41 db 20 mm-es Oerlikon légvédelmi gépágyú
Páncélzat:
övpáncél: 203–343 mm
fedélzet: 89 mm
barbetták: 330 mm
lövegtornyok: 127–457 mm
parancsnoki torony: 292 mm
Személyzet: 1464 fő
57 tiszt
1407 altiszt és tengerész
Parancsnokok(a második világháború idején):
Charles Edwin Reordan sorhajókapitány (1940. dec. 31.–1942. jún. 20.)
