Az RN San Giorgio építését 1905-ben kezdték meg, a hajót 1910-ben állították szolgálatba. Eredeti besorolása páncélos cirkáló volt. Testvérhajójától, az RN San Marco-tól eltérően a San Giorgo-t még a hagyományos dugattyús gőzgéppel szerelték fel. Az első világháborúban az Adriai-tengeren működött, elsődleges feladata Velence védelme volt. Közvetlenül a háború vége előtt a San Marco-val és a Pisa cirkálóval együtt az albániai Durazzo (Durrës) városát bombázta.
A két világháború között a Távol-Keleten, a Vörös tengeren és olasz Kelet-Afrika vizein teljesített szolgálatot, majd részt vett a spanyol polgárháború korai szakaszában. 1937 és 1938 között átépítették kiképző-hajóvá, másodlagos fegyverzetét és a hajtóművét korszerűsítették. Külső megjelenése is némileg megváltozott, addigi négy kéményét kettőre cserélték.
1940 májusában, Olaszország várható hadba lépésének közeledtével, az olasz vezetés a San Giorgio-t a város tengeri és légvédelmének részeként Tobruk kikötőjébe rendelte. Az olasz hadüzenetet (június 10.) követően, június 12-én a britek támadást indítottak Tobruk ellen. A HMS Liverpool és Gloucester brit cirkálók és a San Giorgio között tüzérségi párbaj alakult ki, egyidejűleg az olasz hajót a RAF Blenheim bombázói is támadták. A San Giorgio-t egy bombatalálat érte, a kár nem volt súlyos.
Június 28-án Italo Balbo marsall, Líbia kormányzója, az olasz fasiszta párt második embere, Savoia–Marchetti 79-es repülőgépével egy személyesen végrehajtott felderítő repülés után visszatérőben volt Tobrukba, amikor gépét a parti légvédelem tévesen brit gépként azonosította, és tüzet nyitott rá. A San Giorgio is bekapcsolódott a tüzelésbe, és a kormányzó gépét lelőtték, Balbo életét vesztette. Az nem tisztázott, hogy a végzetes lövést a parti ütegek, vagy a San Giorgio adta-e le.
1941. január 22-én a brit szárazföldi csapatok elérték Tobrukot. A város olasz parancsnoka ezért elrendelte a San Giorgio elsüllyesztését. Stefano Pugliese kapitány, a hajó parancsnoka ez ellen hevesen tiltakozott, és szándékában állt kifutni a nyílt tengerre, hogy ott vegye fel a (reménytelen) harcot az ellenséges brit flottával. A tiltakozás hasztalan maradt, és a San Giorgio-t másnap hajnalban személyzete elsüllyesztette.
A San Giorgio 1952-ig a kikötő sekély vizében feküdt, ekkor kiemelték, úszóképessé tették, és La Spezia-ba szándékoztak vontatni, ám útközben egy viharban elsüllyedt, most már végérvényesen.
Általános jellemzők
Vízrebocsátás: 1908. július 27. Szolgálatba állítás: 1910. július 1. Vízkiszorítás:
10 167 t (üresen)
11 300 t (harckészen)
Hossz: 140,9 m Szélesség: 21,0 m Merülés: 7,3 m Hajtómű:
14 db Blechinden gőzkazán
2 db dugattyús gőzgép
2 db hajócsavar
Teljesítmény: 19 595 LE (14 408 kW) Sebesség: 23,2 csomó (43 km/h) Hatótávolság: 8 060 km, 18 csomós (33,3 km/h) sebesség mellett Fegyverzet: 1910-ben:
4 db 254 mm-es L/45 ágyú (2x2)
8 db 190 mm-es L/45 ágyú (4x2)
18 db 76 mm-es L/40 ágyú
2 db 47 mm-es Vickers gépágyú
2 db 6,5 mm-es géppuska
3 db 450 mm Ø torpedóvető-cső
1940-ben:
4 db 254 mm-es L/45 ágyú (2x2)
8 db 190 mm-es L/45 ágyú (4x2)
10 db 100 mm-es L/47 ágyú (5x2)
12 db 20 mm-es L/65 Breda légvédelmi gépágyú (6x2)
10 db 13,2 mm-es Breda légvédelmi gépágyú (5x2)
Páncélzat:
övpáncél: 45–200 mm
fedélzet: 50 mm
lövegtornyok: 160–200 mm
parancsnoki torony: 254 mm
Személyzet: 698–705 fő
32 tiszt
666–673 altiszt és tengerész
Parancsnok(1941): Stefano Pugliese sorhajókapitány Testvérhajó:RN San Marco
