Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés a német haditengerészetet alaposan megnyirbálta. A hadihajókat néhány egység kivételével a szövetségesek közt szétosztották, bár az angolok által lefoglalt és a Scapa Flow-i kikötőben lehorgonyzott hajókat saját legénységük elsüllyesztette. Ahogy a politikai légkör enyhült, lehetővé vált a német Kriegsmarine (haditengerészet) fejlesztése is, persze megadott korlátokon belül. Ennek eredményeként 1932-ben vízrebocsátják a 10 ezer tonnás Deutschland-osztályú hajókat. Hivatalosan ezt a három hajót Panzerschiff-nek (páncéloshajónak) nevezik, de a köztudatba "zsebcsatahajó" néven vonulnak be.
A tervezés koncepciója az volt, hogy ellenfeleivel szemben: aminél lassabb, annál erősebb, ami erősebb nála, annál gyorsabb legyen. Fő fegyverzetként 6 db 280 mm-es ágyút építettek be, hatalmas dieselmotorok gondoskodtak az akkoriban igen figyelemreméltó 26 csomós (46 km/h) sebességről. Erre válaszul a franciák megépítik a hasonló – bár kissé erősebb – 330 mm-es löveggel felszerelt Dunkerque osztály-t. A német hadvezetésben 1932 őszén ellenválaszként felmerül egy 18 ezer tonnás csatahajó terve, melyet Hitler hatalomra jutása után azonnal elkezdenek kidolgozni. Az első tervek szerint a két új egység (Panzerschiffe D és E) szintén zsebcsatahajó lesz, hat helyett kilenc darab 28 cm-es ágyúval, meghagyva a bővítés lehetőségét 320 mm-esre.
Az 1936-ban vízre bocsátott DKM Scharnhorst-ot és testvérhajóját, a DKM Gneisenau-t gyors kereskedelmi portyázónak tervezték (a fentiekben vázolt elv alapján). Bár a brit csatahajók 381 mm-es lövegei elvileg a nagyobb kaliberrel fölényben voltak, ezért a németek terveket készítettek a főtüzérség 380 mm-es lövegekre való kicserélésére. A háború azonban közbeszólt, a nagyobb ágyúkhoz konstruált tornyok a Bismarckra kerültek.
1940 áprilisában a Scharnhorst részt vett Norvégia megszállásában, Lütjens tengernagy parancsnoksága alatt a Gneisenau-val együtt a tenger felől fedezte a narviki partraszállást. melynek során sérülések érték. Ennek ellenére a következő hónapban elsüllyesztette a HMS Glorious brit repülőgép-hordozót. Mivel a szövetségesek halálos fenyegetésnek tekintették, a következő két év során felszíni hajók, repülőgépek és mini tengeralattjárók intéztek támadást ellene, de megőrizte működőképességét.
1942. február 12-én a Gneisenau és a DKM Prinz Eugen kíséretében áttört a La Manche-csatornán, mely akció a brit flotta óriási presztízsveszteségével járt. A művelet során két telitalálatot kapott. Miután kijavították, Norvégiában állomásozott.
1943. december 26-án, amikor Norvégiából tért vissza egy Oroszországba irányuló konvoj megtámadása után, a HMS Duke of York csatahajó ágyútüzétől súlyosan megsérült, torpedótalálatok következtében pedig elsüllyedt. Legénységéből csak 36 fő menekült meg.
Általános jellemzők
Vízrebocsátás: 1936. október 3. Szolgálatba állítás: 1939. január 7. Vízkiszorítás:
32 100 t (üresen)
38 100 t (harckészen)
Hossz:
229, 8 m (teljes)
235, 4 m (vízvonalban)
Szélesség: 30,0 m Merülés: 9.93 m Hajtómű:
12 db gőzkazán
3 db Brown, Boveri & Co. gőzturbina
3 db háromszárnyú, 4,8 m Ø hajócsavar
Teljesítmény: 165 975 LE (122 041 kW) Sebesség: 31,65 csomó (58,61 km/h) Hatótávolság: 18 700 km (19 csomós (35,2 km/h) sebesség mellett Fegyverzet:
9 db 280 mm-es L/54 ágyú (3x3) (1350 lövés)
12 db 150 mm-es L/50 ágyú (4x2; 4x1) (1800 lövés)
14 db 105 mm-es L/65 légvédelmi ágyú (7x2) (5 600 lövés)
16 db 37 mm-es L/83 légvédelmi gépágyú (8x2) (96 000 lövés)
38 db 20 mm-es légvédelmi gépágyú (76 000 lövés)
6 db 533 mm Ø torpedóvető cső (18 db torpedó)
Repülőgépek: 3 db Arado Ar 196A-3 hidroplán + 1 katapult Páncélzat:
övpáncél: 350 mm
főfedélzet: 20–50 mm
páncélfedélzet: 20–105 mm
fő lövegtornyok: 150–360 mm
egyéb lövegtornyok: 50–140 mm
parancsnoki torony: 50–360 mm
Legénység: 1968 fő
60 tiszt
1908 tengerész
Parancsnokok:
Otto Ciliax sorhajókapitány (1939. január 7.–1939. szeptember 23.)
