Földi Pál:
Néhány gondolat az úgynevezett
„háborús bűnösségről”
A német tábornokok – már amelyikük megérte a háború végét –, a győztesektől „kiérdemelték" a „háborús bűnös" megbélyegzést és az ezzel együtt járó könyörtelen büntetést. Természetesen nemcsak ők, hanem még sok százezren a német és a velük szövetséges tisztek, katonák, polgári személyek is megkapták ezt a jelzőt, és viselniük kellett ennek következményeit is. Ne legyenek illúzióink afelől, hogy az ún. náciellenes tábornokok – akik Hitler akasztófáján végeztél: –, vagy éppen azok, akik önkezükkel vetettek véget életüknek, ha bíróság elé kerülnek, megmenekültek volna e megbélyegzés alól.
Nézzük akkor, mi is tulajdonképpen a „háborús bűnösség" és ezek az emberek valóban rászolgáltak-e erre a stigmára, amit mind a mai napig viselnek?
*********
A háború lezárulása után a győztesek – mint „megtámadott" sértettek – kimondtak egy jogelvet, s aztán ennek a jogelvnek az alapján ugyanezek a győztesek – mint önbíráskodó sértettek – bizonyos perrendszerű külsőségek között felakasztottak, agyonlövettek, bebörtönöztek, vagyonuktól és emberi jogaiktól megfosztották az ellenfélnek számtalan államférfiát, hivatalnokát, katonáját s egyéb polgárát. Ez a jognyelv új nemzetközi fogalom: a büntetőjogi értelemben vett személyes háborús felelősség, az ún. „háborús bűnösség" fogatna, amely Nürnbergben és az azt követő sok ezer jogi procedúra során örök példája fog maradni az emberi szellem dekadenciájának, amely ijesztő süllyedése során nem képes többé különbséget tenni a bosszúállás és az igazságszolgáltatás fogalmai között
A dologban – a justizmordok óriási számán felül – az a félelmetes, hogy a levert és fegyvertelen ellenfél egyenes és őszinte brutális lemészárlása helyett –, amelynek vonatkozásait férfiasan vállalni kellett volna, ha már azt a győztesek összeegyeztethetőnek tartották kereszténységükkel, emberségükkel és kultúrájukkal – megkísérelték azt, éppúgy, mint a háborújukat magát, az „igazságszolgáltatás" leplével burkolni az emberiség igazságérzete elől.
Az emberiség megrendítő szellemi és erkölcsi süllyedésének szomorú és ijesztő jele volt ez a tünet, amely hatalmi szóval akart logikai és erkölcsi igazolást adni egy bűntettnek: Mert Nürnberg, és a példájára gombamód szaporodó justizmordok bűntettek voltak, a „demokrácia" és az „emberi jogok" nevében elkövetett bosszú és önbíráskodás, aminek uralkodása ellen az emberi szellem nemesebbik fele évezredeken át küzdött.
A személyes „háborús bűnösség" és büntetőjogi értelemben vett felelősségre vonás szándéka az angoloknál már 1940-ben elhatározott dolog volt, de csak arra az esetre, ha ők nyerik meg a háborút, s ezért óvakodtak azt a győzelem előtt deklarálni. W. Churchill 1941 májusában az Angliába békemisszióval repült Rudolf Hess-szel kapcsolatban ezeket írta külügyminiszterének: „Egészében véve a legalkalmasabb lesz őt mint hadifoglyot kezelni a hadügyminisztérium és nem a belügyminisztérium hatáskörében, azonban úgy, mint aki ellen súlyős politikai vádemelés várható. Ez az ember, mint a többi náci vezetők, elsőrendű háborús bűnös és őt és társait valószínűleg törvényen kívülinek fogjuk deklarálni a háború befejezése után."
A tényállás az, hogy Németország háborút indított egy ország ellen, amelyen követelnivalója volt saját hatalmi érdekei szerint. Anglia pontosan ugyanezt csinálta, háborút indított Németország ellen, saját hatalmi érdekeinek védelmében. Churchill idézett levelében az az aljas cinizmus a megdöbbentő, hogy a német birodalom vezetőit ezért háborús bűnösnek tartja, de Nagy-Britannia vezetőit, akik a konfliktust világháborúvá növelték, nem tartja azoknak, sőt, jogosultaknak tartja a bíráskodásra.
És akkor még nem is emutettük Sztálin elvtárs, a népek nagy barátja és tanítómestere felfogását, aki Teheránban, a „három nagy" (?) találkozóján pohárköszöntőjében felhívta a figyelmet a bűnösök ügyében történő „igazságszolgáltatásra" – egy kivégzőosztag előtt. „Ürítem poharam egészségünkre, mely lehetővé teszi a lehető leggyorsabb elfogásukat és kivégzésüket – legalább ötvenezret". És mit mond erre Roosevelt elnök, a nagy humanista, a liberalizmus példaképe? „A marsall túloz az 50 000 fővel, szerintem elég lesz 49 500!" Mindehhez nem kell kommentár...
A kánonjogban oly klasszikus formába öntött természetjog alapján az embert emberi jogánál fogva bizonyos jogosítványok illetik meg, amelyek közül az élethez, szabadsághoz, a munkához, a becsület védelméhez való jogok nem bizonyítható, hanem evidens jogok, éppúgy, rolni a tett jóhiszeműségének védelméhez való jog is az. Egy tettet, amit a büntetlenség biztos tudatában, tehát jóhiszeműen követ egyetlen ép judíciumú ember sem nyilvánít bűncselekménynek. Ebből ered a világ minden büntetőgyakorlatának az a tétele, hogy olyan cselekmény, ami az elkövetés pillanatában nem volt törvényesen büntetendő cselekménynek nyilvánítva, nem büntethető. A „háborús bűnösségről szóló ügynevezett törvény pedig a háború után pattant ki a győztesek agyából, de nem bölcs Pallas Athénéként, csupán torz és visszataszító Héphaisztosz formájában.
De ettől teljesen függetlenül is, valakit azért büntetni, mert államának hű polgára volt, mert állama által kiszabott jogrendszerhez alkalmazkodott, mert állama érdekében cselekedett, abszurdum. Az az indoklás, hogy az emberi jogok megsértését minden emberi lénynek tételes törvények nélkül is, emberi mivoltánál fogva „éreznie" kell, és Ilyesmitől tartózkodnia kell még akkor is, ha államának törvényei ilyet eltűrnek, vagy éppen előírnak, egyrészt tarthatatlan, másrészt anyagi jogrendű ítélet alapjául nem szolgálhat. Tarthatatlan azért, mert az emberi jogok megsértését „érezni" legtöbb esetben egyszerűen nem lehet, azt legfeljebb csak megítélni lehet. A bíró, a rendőr, a hóhér, vagy katona hivatásánál fogva „sért" emberi jogokat, s egy tételes normarendszer szerina ítéli meg, hogy ehhez a jogsértéshez van-e joga vagy nincs.
Honnan érezze meg egy tábornok, vagy egy közlegény egy ellenséges ország polgári lakosságát illetően, hogy ki a veszélyes és ki az ártatlan? Ki biztosít egy hadsereg-főparancsnokot egy totális háborúban és egy olyan térben, ahol százezer számra működnek polgári ruhás, békés embereket színlelő partizánok arról, hogy azok, akiket az élethez, vagy szabadsághoz, vagy munkához való jogától megfoszt, ezen jogok birtokában nem követnek-e el merényletet, nem szállítanak-e ezrek életét érő katonai adatot, vagy nem rontják-e szándékosan azt az árut, aminek minőségétől esetleg tízezrek biztonsága függ? A modern háború totális, és ha ennek a totalitásnak következtében volt és lehetett francia maquis, volt és lehetett orosz és szerb „hős partizán", volt és lehetett angol megrohanása olyan szövetségesnek, aki nem bírt tovább harcolni és volt és lehetett amerikai atombomba, akkor sem francia, sem orosz, sem angol, sem amerikai bíró nem ülhet le nemzete nevében ítélkezni a totális hadvezetés excesszusai miatt az „emberiség" nevében.
Az „emberi jogok" nem tételes jog, hanem jogelv, s az állam nem emberi jogot, hanem állampolgári jogot ismer, bár ez utóbbi rendszerint magába foglalja az emberi jogokat.
A szovjet jogrendszer emberi jogokat semmilyen formában nem ismert, de azért az emberi jogok alapján álló világ az emberi jogokkal szembeni kötelesség szerint mindeddig nem sietett az orosz polgár segítségére, hanem ellenkezőleg cselekedett. Sőt, a nemzetközi bíróságban, amely az emberi jogok alapján ítélt, az emberi jogokat el nem ismerő Szovjet delegáltja is helyet Foglalt, és a Szovjet vezetőit nem állították bíróság elé az emberi jogok folyamatos megsértése miatt. Márpedig egy tömény érvényességének legelső kritériuma, hogy az mindenkire egyformán vonatkozzék, tehát a revali 1817 ember, meg a katyni 11 000 lengyel tiszt bestiális lemészárolóira is, meg a 150 000 balti, másfél millió lengyel és 800 000 magyar elhurcolóira is, meg a németeket, magyarokat tömegesen lemészároló románokra, szerbekre és csehszlovákokra is. Ha egy törvény nem hajtható végre A-val szemben, nem szabad alkalmazni B-vel szemben sem, s úgy vélem ehhez vita nem férhet.
Az egyént nem az emberiség védi, hanem az állam, aminek polgára, tehát kötelességeit, szabadságait is elsősorban az szabja ki és jogi normarendszert is az ír elő számára. Amíg meg nem alakult egy szuverén és a többi államok fölötti világállam, amely mindenkire érvényes és konkrétan alkalmazható törvényeket hoz, addig nem lehet olyan nemzeten kívüli tényező, amely bizonyos nemzetközi felfogás nevében – vagy éppen nemzetközi propaganda hatása alatt – a pozitív államjog előírásaival ellentétes olyan anyagi jogerejű ítéleteket hozhasson, amelyek a konkrét állami normarendszerek valamelyikének hatálya alatt álló magánszemélyeket kötelezzen. A nemzetközi jog egyelőre csak államokat kötelez, nem egyes állampolgárokat Minden nemzetközi jogról szóló tankönyv első alaptétele, hogy a nemzetközi jog az államok közötti kapcsolatokat szabályozza, az az önkényes „újítás", hogy az egyéneket is kötelezi, 1946-ban Nürnbergben lett bevezetve, azért, hogy egyes egyéneket felelősségre lehessen vonni. Amikor a nemzetközi jog összeütközésbe került az állami joggal, ilyen esetekben – Nürnbergig – minden alkalommal az állami jogot kellett alkalmazni. A nürnbergi bírósági testület azonban önkényesen és az igazság durva arcul csapásával (nem ez volt az egyetlen eset) megfordította ezt az álláspontot és kötelezte az állampolgárokat, hogy ilyen összeütközés esetén a nemzetközi joghoz ragaszkodjanak, azaz, szálljanak szembe, vagy tagadják meg hazájuk rájuk: is vonatkozó jogrendszerét.
Ebből eredt aztán a következtetés, hogy ami a nemzetközi jogba ütközik, azért valakit jogilag felelőssé lehel tenni. Így pld. Raeder vezértengernagy ellen folytatott eljárás során órákon keresztül taglalták a háború előtti megsértését a versailles-i „békeszerződésnek", méghozzá azon indoklás alapján, hogy mivel ezek nemzetközi jogba ütköztek, ennek alapján felelősségre lehel a vádlottat vonni. Tudniillik, hogy a versailles-i diktátum parancsa ellenére, saját államának utasítását és érdekeit követve, fel merte fejleszteni a német hadiflottát.
Pedig Raeder és a többi vádlott jogszerűen járt el. Egy ember egy időben két különböző jogi normarendszerhez nem igazodhat, különösen, ha a két normarendszer ellentétben van egymással. Ha a természetjog, vagy nemzetközi jog egy emberre, aki szuverén állam polgára, mást ír elő, mint amit az állam előír, nem vitás, hogy az a polgár állama normarendszeréhez köteles igazodni. A fenti német tábornokokat- és még hány százezer más nemzetiségű katonát-a győztesek logikája szerint azért kellett „háborús bűnössé" nyilvánítani, mert azok honvédelmi kötelezettségüket és nemzetük iránti hűségüket nem szegték meg, feljebbvalóik parancsának nem szegültek ellen, szóval nem váltak lázadóvá az ellenség kedvéért, hanem hivatásuk szerint harcoltak és védték hazájukat.
És itt felmerült a kifejezés: „parancsra tettem..." Vajon mentesít-e ez? Nürnbergig általános szokásjog volt, hogy a katonai parancs teljesítése mentesíti annak végrehajtóját. Az angol-amerikai büntetőjog egészen 1944-ig ugyanezt az elvet vallotta, akkor azonban hirtelen megváltoztatták – mint ahogy később nyíltan be is vallották – arra való tekintettel, hogy az eljövendő eljárás során a németeket "háborús bűnök" miatt felelősségre lehessen ezen a jogcímen vonni.
Az 1944-ben kiadott (!) nemzetközi tankönyv, Oppenheim és Lauterpach által készítve, az a munka, amely az ún. „háborús bűnösség" fogalmát definiálja. Két esetet tartalmaz. Egyet, amikor; fegyveres erőnek a tagjai megsértik a háború viselésére vonatkozó nemzetközileg elfogadott szabályokat, a második pedig, amikor nem a fegyveres erőkhöz tartozó egyének végeznek fegyveres tevékenységet.
Ezen konzervatív definíció szerint nem alkalmazható eljárás államférfiak ellen, akik bizonyos fajta politikát folytatnak, tábornokok ellen, akik egy háború előkészítésén dolgoznak, jogászok ellen, akik részt vesznek bizonyos törvények hozatalában, vagy pedig iparosok ellen, akik részt vesznek hazájuk háborús erőfeszítéseiben a háborús gazdaság működtetésében.
A judícium (ítélő képesség) az értelem egyik leglényegesebb tartozéka. Az ember a judíciuma miatt szenved, ha jogsérelem éri, és judíciuma miatt szégyelli magát, ha jogsérelmet követ el. Ezért törekszik az ember a tettei alá erkölcsi alapot helyezni. Innen van, hogy a háborúnak, mint emberhez méltatlan tettnek, erkölcsi felelősségét mindkét fél a másikra igyekszik áthárítani. Így álli elő a „háborús bűnös nemzet" fogalma, s mivel annak megállapítására, hogy a két fél közül melyik az, pártatlan szerv nincs, gyakorlatilag mindig az a „háborús bűnös", amelyik a háborút elvesztette.
A modern demokrácia eszméjének lényege, hogy minden ember – és minden nemzet – mindenkor saját szempontjaiból kiindulva gondolkodhat és saját érdekei szerint cselekszik, s a modern demokrácia sarkalatos tétele, hogy ehhez joga is van, hiszen senki sincs a demokrácia szabad világában alárendelve a másiknak. A szabadság fogalmának legmélyebb lényege, hogy egy emberi lény – éppúgy, mint egy nemzet is – önállóan, saját véleménye szerint, saját szempontjai alapján, függetlenül vigye ügyeit. Az az ember, vagy nemzet, aki más emberek vagy nemzetek szempontjaihoz, érdekeihez, ízléséhez, akaratához kénytelen igazodni, tehát saját szempontját, érdekét, ízlését és akaratát meggyőződése ellenére a másokénak kénytelen aláverni, nem szabad ember, nem szabad nemzet Bemard Show mondja: „Az a nemzet, amelynek kötelességei más oldalon vannak, mint érdekei, elveszett" Ha én mint ember jogtalannak, igazságtalannak, s ezért elviselhetetlennek érzek valamit, bírósághoz fordulok, amely megállapítja, hogy a társadalom által tételesen lefektetett jogelvek szerint valóban jogtalan és igazságtalan-e az, amit felpanaszolok, és ha igen, az elvek uralmának fizikai érvényt szerez.
A nemzetek életében azonban ez nem volt így. A 20. század közepén még nincsenek érvényes és tételes jogelvek, nincsen olyan bíróság sem, amely független és pártatlan lenne, s végül, még ha volna is ilyen, nincs fizikai eszköz az igazság érvényesítésére. A nemzeteknek így saját maguknak kell jogaikat megvédeni, vagy jogsérelmeiket orvosolni, ha van hozzá erejük, Ez a ténykedés a háború, amely tehát nem minden esetben imperialista brutalitás.
A háborút így kiküszöbölni nem lehet, sem bűncselekménnyé nyilvánítani nincs joga semmiféle hatalomnak addig, amíg egy nemzeteken felüli és pártatlanság minden biztosítékával rendelkező jogvédő és jogszolgáltató szerv, s annak kellő fizikai eszköze nem lesz a nemzetek jogainak megvédésére, illetőleg jogsérelmeik orvoslására. A „háborús bűnös" nemzet és egyén fogalma tehát nem jogi fogalom, hanem csak egyszerű vélemény, nem abszolút érvényű igazság és még kevésbé ítélet, hanem az ellenfelek politikai álláspontja csupán, ennélfogva az ilyen megállapításon alapuló bíráskodás, az abból folyó következmények egyoldalú hatalmi ténykedések, amelyek jogilag és erkölcsileg érvénytelenek, elfogadásuk pedig nem kötelező!
De nemcsak a „háborús bűnösség" fogalmát bűvészkedték elő Nürnbergben a tiszteletre méltó bírák talárjaik redőiből. Az amerikai ügyész jóvoltából az „összeesküvés" fogalma is elfogadást nyert, ez azt jelentette, hogy egy közösen történő terv egy vállalkozásra, vagy bűnös cselekményre. Jackson ennek szükségességét azzal magyarázta, hogy ha ezt a fogalmat nem használnák fel, akkor egy olyan férfit, mint Hjalmar Schacht birodalmi miniszter, a német újrafelfegyverzés pénzügyi műveleteinek irányítója, egyáltalán nem lehetne bíróság elé állítani. Ez az ok elegendőnek bizonyult arra, hogy az „összeesküvés" fogalmát felvegyék a statútumba.
Aztán – fogódzkodjon meg az olvasó – szovjet javaslatra bekerült a vádiratba a „béke elleni bűncselekmény" fogalma. Azon túlmenően, hogy ezt a fogalmat nem is definiálta a törvényszék, jóllehet vádpontként szerepeltette – nem volt a világon még egy olyan államalakulat, mint a Szovjetunió, amely fennállása óra (és a nürnbergi pert követő fél évszázadban is) annyiszor tett volna ezen a fogalmon, hogy béke – erőszakot.
Akik hajlandók elismerni a Nürnbergi per példátlan justizmordját, azok is hajlamosak azonban azzal magyarázkodni, hogy jó, jó, de ki kezdte.
Ki kezdte?
A jogviszály bonyolult, és minden jogviszály pártatlan bírálatot kíván, ezért hivatott szerv híján nem lehet megállapítani, hogy egy-egy háborúban igazában melyik fél a hibás. A háborúért való erkölcsi felelősséget s körülményelv határozzák meg, és semmi esetre sem az, hogy ki támadott, mert egy háború rendszerint nem önmagában való tünet, hanem történelmi folyamat része, amelynek előzménye van. Ha egy nemzet régi és jogos sérelmének megszüntetése céltett és megcsonkított jogának helyreállítása céljából támad, a támadás puszta ténye még nem teszi bűnösévé a háborúnak, éppúgy, mint ahogy semmi esetre sem ártatlan az a „megtámadott", aki valósággal kikényszerítette a támadást. A roosevelti politika klasszikus példája ennek a második világháborúban, amely egyébként az első világháború folytatása volt.
Ebből eredően Lengyelország 1939-ben a németek részétől történő megtámadása nem háborús bűncselekmény, ha a Szovjetunió részéről történt támadás sem az. Norvégia, Dánia elleni német támadás nem „agresszió", ha Anglia és Franciaország ugyanerre irányuló elvetélt kísérlete nem agresszió. Az Einsatzgruppék tarkónlövő tevékenysége nem bűncselekmény, ha a Cseka katyni kivégzése nem bizonyult bűncselekménynek. A koncentrációs táborokban történt halálra dolgoztatás nem bűncselekmény, ha a Szovjetunióban agyondolgoztatott hadifoglyok, és ártatlan polgári személyek ugyanúgy tudatos megsemmisítése nem bűn¬cselekmény. Hamburg és Drezda borzalmas elpusztítás-a vajon miért bocsánatosabb bűn, a sokkal kevesebb áldozatot követelő Rotterdam és Coventry elpusztításánál? És altkor még nem beszéltünk Hirosimáról és Nagaszakiról...
A nürnbergi bírák arcpirulás nélkül népirtásról beszéltek, amikor soraikban ott ültek annak az államnak a képviselői, akik saját népük millióit irtották ki. Német tábornokok háborús bűnösségéről fecsegnek, amikor Zsukov saját katonái százezreit hajtotta keresztül az aknamezőkön, hogy a páncélosoknak szabad utat nyisson. És a példákat még ezrével lehetne sorolni. Milyen alapon ítélt az egyik gyilkos a másik felett? Az erősebb jogán. De az erő, nem azonos a joggal.
És akkor még nem beszéltünk a tárgyalás során végighúzódó egyéb törvénytelenségekről.
Az ítélkezés Nürnbergben az angol–amerikai jogrendszer figyelembevételével történt. Eszerint az ügyész és a védő egyenrangú félként állnak szemben, a bíróságnak nincsen semmiféle előzetes tudomása az eseményekről, és minden, aminek alapján ítélni kell az eljárás során fog a két fél – tehát a vád és a védelem – részéről terítékre kerülni. Mindezek alapján egy pártatlan emberekből álló csoport, az esküdtek döntik el a bűnösség, vagy az ártatlanság kérdését. A bírónak annyi a szerepe, hogy a bűnösség kimondása esetén a jogalkotó által meghatározott szankciók között mérlegelve határozza meg a büntetés kiszabás mértékét. Ez azonban feltételezi azt az alapvető emberi jogot, hogy a vádlottat, amíg ki nem mondják bűnösségét, megillesse az ártatlanság vélelme. Magyarul ez annyit jelent, hogy addig ártalonnak kell tekinteni, amíg az ellenkezője nem nyer bizonyítást. Az angolszász jogrendszer dicséretére, és a bírák objektivitására ezek a jogelvek Nürnbergben és az azt követő kirakatperekben egy másodpercig sem érvényesültek.
A vádlottak bűnössége már a tárgyalás előtt „bizonyított volt", védelmük csupán szemfényvesztést szolgált. A vád egy sereg alkalmazott felhasználásával végig kutatta a lefoglalt összes német irattárat, amelyből minden terhelő bizonyítékot összeszedtek, a védelemnek azonban ette nem volt lehetősége, még arra sem, hogy a vádirattal megismerkedjen, így a felhozott vádakra sok esetben ad hoc jelleggel keltett reagálnia. A világ- és jogtörténetben párját rikító kutyakomédia zajlott.
További hiányosságot jelentett, hogy a vád kizárólag német anyagra építette vádjait, ez annyit jelentett, hogy az ellenség irattárai és levéltárai zárva maradtak – természetesen elsősorban a védelem előtt – és ez az erősen egyoldalú kép nem adhatott teljes horizontot a német „háborús búnősség" kérdéséről. Például, a Molotov–Ribbentrop paktumnak még a megemlítése is tilos volt.
A jogtisztelet bírói hiányának meghökkentő élménye következtében milliók veszítették el az emberiség legszentebb eszményeibe való hitet, hiszen a nürnbergi és egyéb bírói pulpitusok hirdették, hogy a jog nem abszolút és a gyűlöletnek is megálljt parancsoló törvény, hanem a hatalom által formálható ürügy s az ember sorsát nem jog, tömény és igazság szabályozza, hanem a hatalom. Tehát az ember nem szabad, hanem rabszolga, mert élete nem normákhoz igazodik, hanem a gazdáit és parancsolóit váltogató esetlegességhez.
Mindezekén túlmenően is emelhető a nürnbergi bíráskodással szemben súlyos elvi kifogás, mégpedig az, hogy precedenst teremtett. Mert Nürnbergre hivatkozva a legyőzött kisállamokban – elsősorban Magyarországon – a győztesek csatlósai által létrehozott hóhérok gyülekezetének nevezett „népbíróságok" a minden törvénykezést megcsúfoló közönséges politikai gyilkosságok olyan hallatlan tömegét követték el, ami páratlan az emberiség törvénykezésének történetében. A „személyes háborús felelősség" elve a bosszú és szenvedély alacsonyrendű tendenciái számára olyan rettentő zsilipeket húzott fel, hogy nem csuda, ha ezek a háborús bűnösségi perek és ítéletek jogtalanságban erkölcstelenségében, igazságtalanságban, az ítéletek elrémítő számában és kegyetlenségében nélkülözik az igazságszolgáltatási szándéknak még a látszatát is.
Nem arról van szó, hogy a népirtókat – tartozzanak azok bármely nemzetheg és fajhoz (!) – egy tisztességes tárgyalás során ne lehessen felelősségre vonni, és ha kell, a generális és a speciális prevenció elvének megtelelően felakasztani. Nem!
Arról van szó, hogy a győztesnek, amely ugyanazokat a bűncselekményeket követte el, nincs joga a „háborús bűnösség" vagy egyáltalán bármely bűnösség stigmáját a vesztesre rányomni.
A nürnbergi per, amíg világ a világ azt hirdeti, hogy a győztesnek mindent szabad. És ezt azóta is, napjainkban is megtapasztalja a világ.
Maga Churchill mondta: „A csatatereket benőheti a fű, de az akasztófák nyomai nem tüntethetők el."
